Kávézóláz I. – Karády Katalin Múzeum Kávéház

Újévi fogadalomként, kedves barátommal, elhatároztuk, hogy Budapest neves, híres vagy éppen hírhedt kávézóit körbejárjuk kéthetente.

Ma a Karády Katalin Múzeum Kávéház című helyre esett választásunk.

Karády Katalinhoz mindenkinek fűződik ilyen-olyan emléke. Valakinek jó, valakinek rossz. Nagyim például nem nagyon szíveli, igaz az ötvenes években a színésznő nem véletlenül hagyta el az országot. Nekünk a merengő, borozgatós estéket jelenti a barátokkal (Deja vu). Már csak ennek okán is utólag túlzónak tűnő elvárásokkal indultunk útnak.

Nem volt nehéz rátalálnunk a Kávéház bejáratára, egy gyönyörű XX. század eleji épület alsó két méteres (szuterén) része valami zöld-márványutánzat-borzalommal lett borítva, a bejárat mellett pedig az útszéli gyrososoknál, a kocsmák bejáratánál, és a Nagymező utca éjjel-nappal nyitva tartó ABC boltjainál már jól ismert led NYITVA-OPEN villogó borzalommal. De bízva bíztunk, s beléptünk.

A koncepció alapvetően nem rossz: Karády művésznő USA-ból megkapott relikviái a falba épített kis konzolokban elhelyezve, illetve külföldi fellépéseinek szórólapjai bekeretezve (de kissé olcsón). A berendezés első látásra diszkrét eleganciát mutat. Sajnos miközben teámat fogyasztottam önkéntelenül is felfedeztük a hely hibáit. Valami oknál fogva a szecesszió és az art-deco keveredése jellemezte a helyet. Azt art-deco érthető: Karády színre lépésének korszaka, de a szecesszió(?)…pár évtizeddel korábbi stílus, melynek jelenléte indokolatlan. S egy otromba led-TV éktelenkedik a pulton…csak képpel, hang nélkül, így teljesen fölösleges jelenléte.
A kiszolgálás kellemes, főleg a férfiaknak, a kedves pultos-kisasszony miatt; a választék a szokásos (kávék, teák, sütik), de a környezet tisztasága hagy némi kívánnivalót maga után: az asztalok vízkőfoltosak, alattuk morzsa, s a kihelyezett relikviák/képek porosak, illetve találtunk valami döglegyet is az egyik képnél bekeretezve. A levegő kissé dohos, amit gyanítottam már belépésünkkor is, de az allergiám is előjött a helyen, ami a penészspórák jelenlétére utal.

Olcsó képkeret

Érthetetlen: légy a képkeretben, de a premier dátumát egy gyönyörű réz táblácskán jelenítik meg

Hogy ne csak rosszat írjak a helyről:
egyik fénypontja a látogatásnak, hogy a valóban szép kis gyűjteményben egy hölgy adományaként Karády egyik tucatlemezét is felleltük, ami igen megmosolyogtató volt.

Dícséret illeti a szándékot és a megvalósítás nagy részét (a márványtalapzatra helyezett ősi telefonban Karády rádióinterjúját hallhatjuk, a fali konzolokban a relikviák), és az olyan apró részleteket, mint a teáskészlet, amiben felszolgálták a napi zöld teámat: art-deco stílusban készült. De ezt olyan könnyen elrontották a stíluskeveredéssel (szecesszió), a kihelyezett vitrin mellé állított hűtővel, a képek mögötti döglött léggyel, s a nem működő légjavító berendezéssel. Szívfájdalmam mindig, ha egy jó ötletet ilyen csúnyán elrontanak.

Látogatásunk a fentiek miatt nagyon vegyes érzelmeket keltett, ajánlani nem tudnám, de kihagyni vétek.

Budapest tetején, a János-hegyen teázni

A minap régi vágyamat teljesítettem: a János-hegyen jártam.

Mióta Pesten élek, folyamatos célként lebeg előttem, hogy Székesfővárosunk össze látnivalóját végigjárjam, ami persze sokszor anyagi korlátokba ütközhet, vagy az ember kitalál a lustaságára mentséget. Majd sipákol, hogy unatkozik, és nem tud mit kezdeni magával. Ez utóbbi kiküszöbölésére határoztam el egy véghez vihető tervet: havonta két látnivaló (havonta egy kultúresemény, akár a kettőt kombinálva). Persze ez a minimum kvóta, de az idő függvényében remélhetőleg többre is futja.

A tegnapi időjárás igazán ideális volt a kirándulásra. Bár bérletesként a kirándulás egy kicsit túlzás, hiszen a közlekedési eszközök közt összesen nem volt 1 km a távolság.
Az útvonal: Széll Kálmán tér -> városmajori séta -> Fogaskerekű (60-as villamos) -> Széchenyi-hegyi séta -> Gyermekvasút -> János-hegyi séta -> Libegő

Maga a Fogaskerekű is élmény lehet. Ahogy a Svábhegyre felkapaszkodik gyönyörű épületeket, villákat láthatunk míves faragásokkal, domborművekkel. Hűvös időben a Széchenyi hegyen a vasút felé jobb oldalra esik egy kis vendéglő, ahol egy korty forró teával felkészülhetünk a nyitott ablakos utazásra a hegyekben. Az idáig vezető utat érdemes jól megtervezni, hiszen a Fogaskerekű félóránként, a Gyermekvasút óránként közlekedik.

Kritikai meglátásaink az állomás épülete előtt kezdődtek. A kis ablakok vasalatainak tanúsága szerint  1948-ban épült utasfogadó előtt egy, a nyolcvanas évekből itt ragadt, a Zimmer Ferit eszünkbe juttató figura árulta a száraz perecet és a kétes tisztaságú vattacukrot miközben a cigifüsttel körülvett arcán a méla unalom tükröződött ránk. Az épület környéke egyébként viszonylag kulturált volt, tiszta, csak a “felújításra szorul” táblát kellene kitenni. A gyerekek zavarba ejtő profizmussal intézik a Gyermekvasút ügyeit, de egy-egy külföldi utasnál elkél a felnőtt segítség (akár utastól is) 😀
Sajnos a János-hegyi megálló és a kilátó közti rövid séta alatt rengeteg szeméttel találkoztunk, ami miatt kicsit mérges is voltam. Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy azok az emberek, akik elmennek egy ilyen gyönyörű helyre, azok miért nem tudják tisztán is tartani azt. Vajon otthon is szemétben élnek? Minden estre megérdemelnék.
A Kilátót szépen felújították 2005-ben. Nagy élmény a “Feljárat” és “Salve” szavakat olvasni az épületben, illetve magát a hely történetét. A kilátás csodálatos volt, tiszta, kissé szeles időben elláttunk…nagyon messzire 😀 Még az újpesti hulladékégető is tisztán látszott, Fót és a Gödöllői-dombság.

Hagyomány nálunk, hogy túránk során fogyasztással támogatjuk a helyi vendéglátó egységet, a hosszútávú fenntarthatóság jegyében. Láttuk a kis büfé táblácskáját, s egy színvonalas helyben bíztunk. Amikor beléptünk a kiszolgáló személyzet (bár ebben az esetben inkább csak: csaj) a pulton ült és tracspartizott egy idősebb úrral (nevezzük fószernek). Nem kérdezte mit szeretnénk, nekünk kellett nyilatkoznunk vágyainkról, melyet ő kicsit sem készségesen próbált kielégíteni. Maradjunk annyiban, kétes sikerrel: papírpohárban kaptunk egy kis forró vizet amibe mi kiválaszthattuk éppen mit lógatunk bele, kint a kilátó előtt pedig leülhettünk csodás narancssárga székekre a kávéfoltos asztal mellé (bent, ha szerettünk volna sem bírtunk volna leülni a meglehetősen áporodott szag és levegő miatt). A kirándulásunknak ez volt egy mélypontja. Persze a tea finom volt, megvolt minden kellék, de a hely hangulata megérdemelte volna a disztingvált kiszolgálást és a szép kültéri bútorokat (pl. olyanokat, mint amilyenek a Gozsdu-udvarban láthatók).

Míg felfelé a szerpentinen, a futóknak kialakított gumijárdán, haladtunk, addig az ellentétes irányban a zöld-háromszög jelzésen, lépcsőn mentünk. A tisztaság sajnos ott sem volt…nem volt tisztaság…pedig a közelben több illemhely és szemetes is van…
Lefele a Libegő élményével gazdagodtam, csodás kastélyt találtam, aminek eredetét még fel kell kutatnom, de mindenesetre érdekes élmény mások háza, lakása, élettere felett lassan haladva szemlélődni. Olyan ez, mint egy legális kukkolás 😀

Kukkolásra fel!

Leépülés

Időről időre elgondolkozom azon, legfőképpen, ha olvasok valami felemelő írást vagy, ha találkozom egy kifinomult személyiséggel, hogy jellemünk, választékosságunk leépülőben van.
Tulajdonképpen nem biztos, hogy helyes a többes szám első személyben vett birtokos szóösszetétel, de tapasztalataim ezt bizonyítják.
Régen szerettem hős idézetemet magamra alkalmazni, de félek ma már nem indokolt: “ő is, mint a legtöbb művelt férfi, töményen ostoba”. Nem indokolt, elsősorban a “művelt” jelző hiánya, vagy inkább elmúlása miatt.
Mitől szűnhet meg bárki, akárki, valaki műveltnek lenni? Nehéz a válasz. Ma az a művelt, aki ismeri és emlékszik régmúlt idők kultúrális eszményképeire, s az igazán kifinomultak még akár jellemzésekbe is bocsátkoznak e téren; persze mindezt úgy teszik, hogy a jelen hatásokat is figyelik, úgy, mint divat, film, zene, tánc, rendezvények. Igen! Ma a rendezvények újra a műveltség részét képezik, ha valaki nem tudja mi történik majd a Design héten, akkor nincs miről beszélni…így volt ez, hőn szeretett, barokk időmben is: ha nem tudtad mi történt az operában, akkor kirekesztett a felső kör.
Remélem a régi idők művészete mindenki előtt felrémlik s inkább műveletlenségünk abból ered, hogy rohanó világunkban nehéz követni 120 ország (kb ennyi számít) kultúrális megjelenését. Új ‘trendek’, új kifejezési formák. Az emberek legtöbbje specializálódik szakmájának alvonalára, merttúl sok lenne mindent tudni, vagy abból él, hogy a változásokat figyeli és kommentálja. Ez az egyik oka leépülésünknek, képtelenség mindent tudni, egy szubjektív megközelítés.
Objektíven nézve viszont a többi ember igényeinek alacsony szintjéhez való idomulás az ok. Egyszerűen elbutulunk, nincs szükség a megszerzett információkra, elfelejtjük őket, elfelejtjük választékosan kifejezni magunkat. Munkánk során minden nap hasonló emberekkel találkozunk, ugyanazokat a szófordulatokat használjuk, s alig vesszük észre, hogy szókincsünk annyira minimális, amivel éppen ki tudjuk fejezni szükségleteink kielégítésének kérését. Egyre több szó vész el nyelvünkből, kihal. Egyre inkább tőmondatokban beszélünk, egyre helytelenebbül, mindinkább arra törekedve: elmondom azt mehetsz. A választékosság szellemünk tükre lehet, megmutathatja intelligenciánkat, a szavakat vagy azok értelmét keresve új tudásra tehetünk szert, egyéni fejlődésünkhöz járulhatunk hozzá, s ha mi fejlődünk, akkor utódaink, környezetünk is így tesz, mert nem akarnak lemaradni mögöttünk. Baráti társaságunkon, munkatársainkon túi világot kialakítva túlléphetünk fejlődési korlátainkon is. Menjünk el színházba, operába. Látogassunk meg kiállításokat, rendezvényeket. Olvassunk könyveket, újságot. S alkossunk alátámasztott véleményt tapasztalatainkrpl, s osszuk meg barátainkkal azokat. Nem azért, hogy dicsekedjünk, hanem hogy arra sarkaljuk őket, hogy szálljanak vitába velünk, érveljenek, fogalmazzanak, gondolkozzanak, s akár plusz élvezetként még meg is tapasztalják azt, amit mi.
Ha magunkat fejlesztjük, ha van rá igényünk, akkor lavinaszerűen magunkkal ránthatjuk barátainkat is az intelligencia kristálytiszta tengerébe.

Robert Mapplethorpe

Születésnapi ajándékba kaptam a meghívást: Nézzük meg a kiállítást a Ludwig Múzeumben. A jeggyel a  3. emeletre vezető lépcsősorról nyíló két másik kiállítást is megnézhettünk, de a Mapplethorpe volt nem csak szó szerint, de minden értelemben a csúcs.

Nem kívánok értekezésekbe bocsátkozni, azt megtette sok más, ehhez értő híres ember, de egy kérdés felmerült bennem: iskolateremtő-e egy ember, ha utána hasonlókat készítenek, majmolják, s lehet-e iskolája a fotóművészetnek?

Számomra formabontó, pimasz, mocskos, és borzongató, de élvezetes, izgató (nem feltétlenül testi, inkább érzéki/érzelmi szempontból) kiállítás.

http://mupa.hu/robert-mapplethorpe/

Bemutatkozó?

Címkék

Bemutatkozó

Annak idején egy kis, bohém társasággal kezdtük el a priorista.wordpress.com blogot, amit azóta az érvényesülés és az élet kissé szétszórt a Világban. Az oldal megmaradt egyfajta mementonak, én élvezettel olvasom ma is, s ajánlom mindenkinek!

Ennek az új blognak a lényege számomra ugyanaz: elmondani, amit láttam, meghallgattatni, amit hallottam, megmutatni, amit megtapasztaltam.

Élvezzétek, ha tudjátok!

Onore Bedeo