A minap régi vágyamat teljesítettem: a János-hegyen jártam.

Mióta Pesten élek, folyamatos célként lebeg előttem, hogy Székesfővárosunk össze látnivalóját végigjárjam, ami persze sokszor anyagi korlátokba ütközhet, vagy az ember kitalál a lustaságára mentséget. Majd sipákol, hogy unatkozik, és nem tud mit kezdeni magával. Ez utóbbi kiküszöbölésére határoztam el egy véghez vihető tervet: havonta két látnivaló (havonta egy kultúresemény, akár a kettőt kombinálva). Persze ez a minimum kvóta, de az idő függvényében remélhetőleg többre is futja.

A tegnapi időjárás igazán ideális volt a kirándulásra. Bár bérletesként a kirándulás egy kicsit túlzás, hiszen a közlekedési eszközök közt összesen nem volt 1 km a távolság.
Az útvonal: Széll Kálmán tér -> városmajori séta -> Fogaskerekű (60-as villamos) -> Széchenyi-hegyi séta -> Gyermekvasút -> János-hegyi séta -> Libegő

Maga a Fogaskerekű is élmény lehet. Ahogy a Svábhegyre felkapaszkodik gyönyörű épületeket, villákat láthatunk míves faragásokkal, domborművekkel. Hűvös időben a Széchenyi hegyen a vasút felé jobb oldalra esik egy kis vendéglő, ahol egy korty forró teával felkészülhetünk a nyitott ablakos utazásra a hegyekben. Az idáig vezető utat érdemes jól megtervezni, hiszen a Fogaskerekű félóránként, a Gyermekvasút óránként közlekedik.

Kritikai meglátásaink az állomás épülete előtt kezdődtek. A kis ablakok vasalatainak tanúsága szerint  1948-ban épült utasfogadó előtt egy, a nyolcvanas évekből itt ragadt, a Zimmer Ferit eszünkbe juttató figura árulta a száraz perecet és a kétes tisztaságú vattacukrot miközben a cigifüsttel körülvett arcán a méla unalom tükröződött ránk. Az épület környéke egyébként viszonylag kulturált volt, tiszta, csak a “felújításra szorul” táblát kellene kitenni. A gyerekek zavarba ejtő profizmussal intézik a Gyermekvasút ügyeit, de egy-egy külföldi utasnál elkél a felnőtt segítség (akár utastól is) 😀
Sajnos a János-hegyi megálló és a kilátó közti rövid séta alatt rengeteg szeméttel találkoztunk, ami miatt kicsit mérges is voltam. Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy azok az emberek, akik elmennek egy ilyen gyönyörű helyre, azok miért nem tudják tisztán is tartani azt. Vajon otthon is szemétben élnek? Minden estre megérdemelnék.
A Kilátót szépen felújították 2005-ben. Nagy élmény a “Feljárat” és “Salve” szavakat olvasni az épületben, illetve magát a hely történetét. A kilátás csodálatos volt, tiszta, kissé szeles időben elláttunk…nagyon messzire 😀 Még az újpesti hulladékégető is tisztán látszott, Fót és a Gödöllői-dombság.

Hagyomány nálunk, hogy túránk során fogyasztással támogatjuk a helyi vendéglátó egységet, a hosszútávú fenntarthatóság jegyében. Láttuk a kis büfé táblácskáját, s egy színvonalas helyben bíztunk. Amikor beléptünk a kiszolgáló személyzet (bár ebben az esetben inkább csak: csaj) a pulton ült és tracspartizott egy idősebb úrral (nevezzük fószernek). Nem kérdezte mit szeretnénk, nekünk kellett nyilatkoznunk vágyainkról, melyet ő kicsit sem készségesen próbált kielégíteni. Maradjunk annyiban, kétes sikerrel: papírpohárban kaptunk egy kis forró vizet amibe mi kiválaszthattuk éppen mit lógatunk bele, kint a kilátó előtt pedig leülhettünk csodás narancssárga székekre a kávéfoltos asztal mellé (bent, ha szerettünk volna sem bírtunk volna leülni a meglehetősen áporodott szag és levegő miatt). A kirándulásunknak ez volt egy mélypontja. Persze a tea finom volt, megvolt minden kellék, de a hely hangulata megérdemelte volna a disztingvált kiszolgálást és a szép kültéri bútorokat (pl. olyanokat, mint amilyenek a Gozsdu-udvarban láthatók).

Míg felfelé a szerpentinen, a futóknak kialakított gumijárdán, haladtunk, addig az ellentétes irányban a zöld-háromszög jelzésen, lépcsőn mentünk. A tisztaság sajnos ott sem volt…nem volt tisztaság…pedig a közelben több illemhely és szemetes is van…
Lefele a Libegő élményével gazdagodtam, csodás kastélyt találtam, aminek eredetét még fel kell kutatnom, de mindenesetre érdekes élmény mások háza, lakása, élettere felett lassan haladva szemlélődni. Olyan ez, mint egy legális kukkolás 😀

Kukkolásra fel!